Egy döntés döntésképtelensége
Itt köröz fejem felett fület tépően sivító
héjaként a tudat.
Döntenem kell, ezt hozta az élet, nincs visszaút,
bármennyire szenvedek,
Szemem már keserédes, kormos, hideg, feketén folyó
vért, mérget hullat.
Mégis tudom, hogy egyszer eljön az a perc. Ellene
semmit sem tehetek.
És rágja elmém lexikonjának szétzilált lapjait akár
egy féreg.
Rágójából fröccsen ki gondolataim forrongva fakadó
fekélye,
Világomat tartó tölgyfám rég kiszáradt. Rothadni
kezdett rég a kéreg.
Elsorvadt hát lombkoronája, s vele együtt tetteim
minden erénye.
Most pedig itt állok a korhadozó ágak alatt egy
magot keresve,
Hogy megadjam végtisztességét, elültessem erős csemetéjét
kire már
Réges-régen vágyott. Hát mire várok? Csak fekszem
itt magamban. Elestem!
Legyen akkor, aminek lennie kell! Kivésem
szívemből leányát.