Itt köröz fejem felett fület tépően sivító héjaként a tudat.
Döntenem kell, ezt hozta az élet, nincs visszaút, bármennyire szenvedek,
Szemem már keserédes, kormos, hideg, feketén folyó vért, mérget hullat.
Mégis tudom, hogy egyszer eljön az a perc. Ellene semmit sem tehetek.

És rágja elmém lexikonjának szétzilált lapjait akár egy féreg.
Rágójából fröccsen ki gondolataim forrongva fakadó fekélye,
Világomat tartó tölgyfám rég kiszáradt. Rothadni kezdett rég a kéreg.
Elsorvadt hát lombkoronája, s vele együtt tetteim minden erénye.

Most pedig itt állok a korhadozó ágak alatt egy magot keresve,
Hogy megadjam végtisztességét, elültessem erős csemetéjét kire már
Réges-régen vágyott. Hát mire várok? Csak fekszem itt magamban. Elestem!
Legyen akkor, aminek lennie kell! Kivésem szívemből leányát.

Előző

Kezdőlap