Egy magányos lélek fohásza
Egy magányos lélek fohásza
Édes álmot mond,
meddig kergethetek még?
Didergő szívemre
mikor álmot hoz az éj,
Utolsó szava
meddig lesz még halkuló ima?
Álmából riadva
mikor találja magát szerelme karjaiban?
Hol van?
Választottját meddig várja még keseregve?
Otthonába mikor
költözik be végül a néma melegség?
Zajos mindennapok
mikor csapnak át ringató szerelembe?
Vajon miért
rengett meg egy este lelkiismeretem?
Állomáson várva a
percek lassú folyását,
Lámpák fényében
úszva ketten. Szavait halkan figyeltem
Ajkairól hogyan
gördülnek felém. Védeni. Ha kell, tűzbe mennék!
Szállt belém egy
gondolat. De milyen gondolat ez?
Zajoktól sajgó
fejem szüleménye. A kard mely megöli kovácsát.
Ráébredtem,
elkezdtem megszeretni. Ilyen volna? Ez?
A várt érzés
volna ez? Valóban szerelmes lennék?
Vártuk csak a
lassan ketyegő, lomha, zord időt.
Áradat, melytől
gátlásom fala egyszerre romba dőlt,
Recsegve szakadt
el gondolatom vékony fonala
Végül csak a tény
marad, okát megtudom valaha?
A ténynek, hogy
aznap este majdnem megcsókoltalak.