Ódivat
"És néha megállok az útban,
S eltűnődöm: miért, hová lett?
Mit keresek? miért sirok?"
(Ady Endre)
Történetünk a szegedi Radnóti kávézóban kezdődik, amikor is egy szeptemberi esős délutánon épp a jól megérdemelt kávémat fogyasztottam néhány péksütemény társaságában. Épp egy haiku gyűjteményt lapozgattam, amit még ballagásra kaptam. Elég hangulatos volt minden, a halk zene, a sok fiatal akik az asztaloknál elmélyülten beszélgetnek, vagy éppenséggel a közeli ZH-ra tanulnak. Kint pedig javában zuhogott a megszokott őszi eső.
Egy barátságos idegen
Egyszer csak egy hang üti meg a fülemet: "Csatlakozhatok Fiatalember? Olyan elmélyülten olvasgat, ígérem nem fogom zavarni!"
Felnézek, egy idősebb úr áll mellettem, hosszú vászonkabátban, kezében egy forrócsokoládéval és egy fém gombos sétapálcával, fején egy kissé talán kopott, de mindenképpen elegáns megjelenést kölcsönző kalappal.
Miután helyet foglalt elkezdtünk beszélgetni, mint kiderült már régen nyugdíjba vonult, rendőrként kereste a kenyerét annak idején, illetve gyakran volt biztonságiőr Budapesten a Népművészeti Múzeumban.
Úgy elmélyültünk a történetekben, hogy észre sem vettük ahogy egy óra elszáll felettünk. "És hogy áll a mai irodalommal Fiatalember? Mennyire szokott kortársakat olvasni?"-kérdezte tőlem. Ezek után feljött Varró Dániel és eltelt megint egy jó negyed óra, akár egy pillanat. Majd visszaterelődött a szó a különböző új irányzatokra, a kubizmusra, az impresszionizmusra és a többi modern stílusirányzatra.
"Tudja, engem mindig ódivatúnak és öregnek tartanak a mai fiatalok, ha ezt mondom, de én valahogy a kortárs irodalommal nem tudok megbarátkozni. Egyszerűen nem értem miről írnak."
Jót viccelődtünk még, majd az órájára pillantva elköszönt, mert mennie kellett az unokájáért az iskolába, sietett nehogy véletlenül elkéssen, ha dugó van. Én pedig ott maradtam a gondolattal a fejemben: "Vajon rossz dolog az, ha valaki szereti és tiszteli a régi Nagyokat? Be kell skatulyázni azonnal az embert, ha nem szereti az új irányzatokat?"
Vissza