Akaraterő
Leültem újra.
Suhan velem életem, talán sínen van.
Akár a vonatfülke
miben helyet foglaltam ma.
Zúg el szemeim
előtt a megfáradt alföldi táj,
Nem is tudja,
lelkemnek mennyi minden fáj.
Honnan is
tudhatná? Nincs itt mellettem.
Nincs itt más
csak a nagy puszta, a Róna.
S gondolataim
másról sem szólnak csakis Róla.
De kész, ennyi
volt, mától végleg befejeztem!
Új fejezetet
nyitok, majd folytatom a könyvet.
Hátrahagyom a
haragot, a bánatot, könnyet.
Csak tudnám miért
történt mindez úgy ahogy!
Szívből szerettem
volna, de végül nem hagyott.
Nem hagyott
semmit, csakis el lelkemet.
Legyen így! Ebből
is, ahogy eddig, felkelek.
Hegesztőt veszek
kezembe s nekilátok,
Forrasztom
fiatalságom darabról darabra,
Míg össze nem áll
a megszokott régi alakra,
Közben fájdalmam,
ha már nem tűröm, felkiálltok.
Remélem hallod
sebeim serkenő sercegését,
S ha hallod, tudd
meg: A Sebek beforrnak!