Tessék! Ha így, hát legyen.
Megállok előtted úgy, ahogy.
Ruhám vérrel és könnyel áztatott.
Mutatom magam. Kendőzetlen.

Ezt hagytad belőlem. Így tettél
magadévá, így váltam tárggyá
mely téged szolgál, érted él.
Életed egyetlen biztos pontjává.

Te tetted ezt velem, ki elhitetted
szerelmed mézédes gyümölcsét,
majd szívem midőn megkaptad, hűség
és minden szeretet ellenére KITETTED.

Kitetted lelkem vérző dobbanásait
mit az érted élés és a vágy vezérelt.
Elhitetted szavaid, minden hazugságaid
mik által lett szívem árva s kitépett.

Én magam téptem ki helyéről. Teérted.
S tudom, ezt te már soha meg nem érted,
ám akkor is miattad tettem mindezt.
Futnom, bújnom lám nincs kihez.

S így maradtam itt neked mint szakadt,
eltépett, kiégett rongydarab. Melletted.
Hogy a lelkem utolsó cseppjét kifacsard,
s megidd mézédes, árva szerelemlevedet.

Ezt is én adtam lám neked. De elég volt!
Lehetsz te tőlem mostantól a reménység,
a kiölt érzelem, a fagyos csók, a keménység.
Nem leszel nekem csak is élettelen. HOLT.

És utolsó szavaim jól jegyezd meg feléd!
Én szerettelek, bár tőrként hasít belém
minden tetted, s mondatod, mivel engem
láncodra vertél s eltettél lelkedbe. KENELBE.

Legyen ám így! Csaholok hát neked.
Kutyaként leszek hű, erős, bátor ebed.
De mostantól másnak is tartom a fejem.
Nem leszek kizárólag csak a tied.

Lyuk leszek egy menyasszonyi ruhán.
Inkább játszom ezt, mint kutyát!
Kiégett folt egy otthagyott ara szerelméből
leszakadt, perzselő cigarettacsikktől.

Ez jobban áll most nekem. Így leszek magam
ura újból, s újra. Terelgethet aki akar.
Úgysem érdeklem senkit, minek is tenném.
Ez az életem. Plátói igaz szerelem, mámor.

De legalább az enyém....