Mostanában többet járok kávéházak ölén kortársaim műveit olvasni.
Ide-oda dobált szavak vászon papírra vetve, sokaknak kibogozhatatlan,
Értelmetlen zagyvaság mit az új kor hozott. A régi már talán korhadni,
Rothadni kezdett az őket fedő kosz és porrétegek alatt. Felfoghatatlan.
Történelmet író, szerelmük keblén síró Nagyok vesznek egyre feledésbe.

Rommá lett hű hazafink, kit Abda temetett, hol vagy szeretett Radnótink?
Aljas érzelmek, bús, konok szószólónk! Miért némult el nászában Ady?
Góg és Magóg fia! Hol találtál magadnak csendes, örökös menedéket?
A szerelmes versek sínylődő királyát miért váltja a "meg nem értett?"
Szavait a rég megnémultnak miért nem visszhangozzák rádióink,
Zavartalan? Akár örökös álmuk. Meguntuk? Nekik már úgyis annyi?
Költőinkben mára a modernitás feketén fröcsögő fertője forrong,
Ordítva feledtetik múltunk meghatározó Nagyjainak dicsőségét.
Durva szavakkal illetve másokat, kiknek szívében még bolyong
Talán egy aprócska gyertyaláng Őseink sírjáról, egy piciny angyali.
Ott még volna remény, hol nem felülről szemléli csak térképét,
Komondort simogat inkább, majd kőbe rúgva lép az utcára ki.

Azután végig jár a Tiszánál, s kineveti, megkergeti az Őskajánt.
Zilált haját lassan fonni kezdi szép szerelme, egyetlene, Fanni.

Újult erővel vág neki a partnak, ez már nem Erőltetett menet!
Jártában nagyot kiált, gonoszul tekint rá egy nagy barna pók.
Hajók közt ténfereg. "Ódivatú!" Mondják az emberek. Lehet.
Otthonába térve bólogató eperfára tekint, egy kedves bók
Zavarja meg gondolatait. Körbenéz. "Ez vajon kitől jöhetett?"

Előző

Következő