Önreflexió
"A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok."
(József Attila: Reménytelenül)
Egy megtört fiatal szív
Nyáron történt, hogy egy napsütéses reggel gondoltam egyet, bepattantam az autóba s nekivágtam a Nagyvilágnak. Körbejártam Gyomaendrődöt, Mezőtúrt, Mesterszállást, majd haza fele vettem az irányt Öcsödön és Békésszentandráson át. Nem volt az út maga hosszú, délutánra haza is értem, nagy adag ihlettel és egy konkrét ötlettel.
Mesterszálláson jártam épp, amikor megálltam egy a főút melletti kis sörözőben, ahol ebédet is lehet kapni. Már nem emlékszem pontosan mit rendeltem, az viszont erősen megmaradt, hogy amíg én az ételt fogyasztottam, betért a bárpulthoz egy 20-25 év közötti srác, kért egy sört és egy pálinkát amit azonnal le is húzott, majd megfáradtan rogyott le a szemközti asztalhoz. Kezében a telefonja, állandóan rá-rá pillantott, pedig látszólag semmi oka nem lett volna rá.
"Hogy lehettem ennyire vak?" Suttogta magában miközben belekortyolt a sörbe
Először nem is foglalkoztam vele, ám egy idő után csak-csak hallgatni kezdtem, hogy mit motyorog magában. Egyre többet kezdett egy bizonyos Erikát emlegetni, aki mint utóbb kiderült valószínűleg vagy a barátnője vagy a kiszemeltje lehetett, illetve sokszor elhangzott még ez a mondat is: "Akkor kellett volna embernek lennem, nem most mikor már vége mindennek!" Néha megfűszerezte a mondanivalót pár velős káromkodással, majd felállt, oda nyújtott a pultos hölgynek egy ötezrest és kiment.
Még beszűrődött kintről a hangja: "Gyáva vagyok és kész!! Elismerem!" Valami csattant az aszfalton. A pultos vállat vont és folytatta a kiszolgálást. Én végeztem az ebéddel és tovább álltam. Amíg a kocsi felé ballagtam észrevettem egy darabjaira tört korsót a bejárat előtt a kuka mellett közvetlen. "Úriember még megbántva is úriember" gondoltam magamban miközben beszálltam az autóba. "Még a korsót is kifizette, felárral együtt"