Hideg éjszakán tűzifát keresve járom az erdőt,
Elmélkedek. Paták dobogását hallom messze.
Lovaskocsi benne finom úr, előtte lovai, kettő.
Odalépek. Segíthetek, tudja az utat? Nincs elveszve?

Szép estét idegen! Köszön kedélyesen. Jó lenne!
Valahol letérhettem, keresem a városba vezetőt.
Ha gondolja, szálljon fel mellém, cserébe elviszem.
Otthon vár a család, adok meleg ételt, feje fölé tetőt.

Köszönöm, az utat tudom, de nem mehetek önnel.
Nincs már ott semmi mi nekem örömet, vigalmat ád.
Én itt élek. Ha esik vagy fúj, az erdő véd, magához ölel.
Menjen nyugatnak, utána délnek, egész a folyóig, azon át.

Nincs családja? Csodálkozva vágott szavamba.
Szép háza, állata, rendbe tartva hatalmas kertje?
Gyermeke, ki nehéz nap után ön elé szaladna
S felesége, kinek keblén megpihenhet fáradt lelke?

Volt nekem szép házam, állatom, mindenem.
Lelkes kisfiam, főzni tanuló cserfes kislányom.
Voltam szerelmes is, úri hölgy volt Kedvesem.
Rég volt már! Milyen rég! Azóta az erdőt járom.

Üljön hát fel! Oly rég nem lehetett! Elviszem hozzájuk!
Elmesélik, hogy telt napjuk, maga nélkül hogyan éltek.
Gyermekek is örülnének! Egész lenne szerető családjuk.
Mesélnének, nagy viharkor ágyuk alatt mikor féltek.

Elvihet, ha úgy gondolja. Őket már a föld takarja.
Fekete-fehér sírkő, hideg, szűk verem, márvány koporsó.
Gyermekeim, szeretteim, az örök álom végleg elragadta.
Rajtuk vörös rózsa, néhai kertem, lelkem ékessége. Az utolsó.
Csak egy rózsa. Nem vár, nem ölel, nem szeret, s nem mesél.